• Diószegi Ádám

Miért nehéz lépni?


Életünk egyik legőrjítőbb állapota, amikor egy helyzetben nem vagyunk boldogok, mégsem változtatunk rajta. Nem tudjuk meghozni a döntést, a napok pedig csak telnek. Általában azzal, hogy racionalizálni próbáljuk az egy helyben maradást, vagy csak napi szinten jártatjuk az agyunkat rajta, érdemi megoldás nélkül. Lehet ilyen egy rosszul működő párkapcsolati dinamika, a kiteljesedés érzése nélküli munkahely, visszahúzó emberi kapcsolat, kellemetlen lakókörnyezet, de a listát még lehetne sorolni.


Miért olyan könnyű a megszokott, de boldogtalan helyzetet választani és miért félünk az új, ismeretlen tapasztalástól?


Ezek megválaszolásához először néhány másik kérdésre kell tisztán látnunk a választ.


Mi a személyiségünk?

Megszokások és viselkedésminták, szerepek gyűjteménye. Személyiségünk, elménk alaptermészete, eredendő minősége a megszokás.


Mi a megszokás?

Ismétlés.


Gondolj csak bele, micsoda ereje van ennek! Ha az előző generációid valamilyen viselkedést elégszer ismételtek, akkor azt a programot képes vagy a DNS-ed szintjén örökölni mintaként. A tudat még az anyagot is átformálja, képes vagy tudati működést anyagba vésve örökölni…


Ez a bevésődés pedig a mindennapjaid szintjén is zajlik. Ahogy napról-napra átélsz egy helyzetet és a vele járó gondolatköröket és érzelmi töltetet, az agyad szerkezete fizikailag is átalakul. Azok a pályák, kapcsolatok az agysejtek között „könnyebben átjárhatóvá” válnak, amelyek ezekben a helyzetekben szükséges reakciókhoz kellenek, más lehetőségek pedig háttérbe szorulnak. Akár csak az izmok esetében, a test azokat az izmokat tartja fent, amelyek használva vannak, a többit leépíti. Akinek volt már gipsze, az pontosan tudja, hogy ez milyen drasztikus folyamat.


Az elme is hasonlóan működik. Olyan, mint egy szekér a sáros úton. Ha a szekér mindig ugyanabban a sávban megy, akkor egyre mélyebb lesz a nyomvonal, míg végül már nagyon nehéz a szekeret kiszedni a barazdából és egy másik útra vinni. A jó hír, hogy elsőre kiszedni a legnehezebb, aztán már mindig egy kicsivel könnyebb az új minta szokássá változtatása, vagy az új helyzetben a biztonság megélése.


Egy mély barázdában vergődő szekérrel két dolgot lehet tenni.


Az egyik a fentebb leírt módszer, amikor megértjük, hogy ez az útvonal nem vezet a boldogsághoz, nem álltatjuk magunkat tovább és akaraterővel kirángatjuk a szekeret a megszokott útvonalról. Ez a folyamat, amíg szabályosan ki kell tépni az elménket a megszokásából, gyakran jár szenvedéssel és egyfajta gyásszal, hiszen el kell engedni az addigi önmagunkat... pontosabban a szerepet, mintát, amivel azonosultunk, csak a legtöbb egyén az önazonosságát ezekből építi föl. Ezt a kezdeti nehézségek ellenére is érdemes meglépni, mert utána viszont felszabadító a folyamat, már könnyebben gurul a szekér a mély, ragadós sár nélkül.


A másik lehetőség a tudatosság, a jóga útja, vagyis a valódi természeted felismerése. Annak felismerése, hogy valóban, elménk, személyiségünk mindössze örökölt vagy tanult mintázatok tárháza, de ez nem egyenlő azzal, aki te vagy. Ha a meditáció rendszeres gyakorlásával (egyébként sokszor szinte észrevétlenül) megszerzed azt a képességet, hogy lassan felülemelkedj az elméddel való azonosuláson, akkor a gyakorlásod előrehaladtával már oda teszed a szekeret, ahová csak akarod. Amíg az a képzeted van, hogy te a személyiségjegyeid, viselkedésmintáid vagy, addig ez lehetetlen.


A valódi felismerés ott indul, hogy már látod, a test és a személyiség egy dinamikusan változó ruha, amit viselsz, használsz, de végső soron nem az, amit „énnek” hívsz. Ez a ruha mindenképpen változik, de az a kérdés, hogy mennyire tudatosan. Ez csak azon múlik, hogy mennyire vagy képest az elmére elmeként tekinteni. Ehhez pedig a kulcs a rendszeres meditáció.


Ráadásul ha a korábbi példákat végiggondolod test és tudat kölcsönhatásáról, akkor elég nyilvánvaló, hogy a kettő nem válik el élesen egymástól, hanem ugyanannak a tudatos energiának a két pólusa. Ezt kell felismerned, hogy te ez a tudatos energia vagy, nem a forma, amibe bele lett öntve.


Az anyag és tudat kapcsolatáról a védikus irodalomban talán még mindig sokkal tisztábban írnak a jógik és bölcsek, mint bárhol másol. A mai tudomány pedig egyelőre még abba a koncepcióba akarja beleerőszakolni a tapasztalatinkat, hogy valamilyen módon az anyag hozza létre az öntudat, tudatos lét jelenségét. Tehát az anyag a végső valóság és a fizikai testünk, az agyunk termeli ki azt az élményt, hogy nem csak vagy, hanem tudod, hogy vagy. Pedig erre legjobb tudásom szerint semmilyen bizonyítékunk sincsen. Ahogyan érdekel a jóga és sok könyvet olvasok ebben a témában, ugyanúgy érdekelnek a tudomány határterületei is, szívesen olvasok tudatkutatásról, asztrofizikáról és kvantumfizikáról, húrelméletről is.


Ezekből is az derül ki, hogy végső soron ugyanarról beszél kelet és nyugat, csak előbbi befelé indulva, utóbbi pedig kifelé indulva jött rá ugyanarra az igazságra. A tudomány azt mondja, hogy végső természetüket tekintve nincs különbség anyag és tudat között, minden energia, csak annak egy más formája. Az advaita védánta (a védikus irodalom talán legtisztább kivonata) pedig az egységről tanít, tagadja az elkülönültség és az egyéni lélek objektív valóságát. Az advaita szó jelentése: nem-kettős. Legfontosabb kijelentése a „Brahman szatjam”, azaz a Brahman (Abszolút Tudat) az egyetlen Valóság.


Az Ísa upanisád pedig így fogalmaz:


„Ki az összes létezőket önnön lelkében szemléli,

minden lényben a Lelket látva többé nincs oka félni.

Mert ki minden létezőben önnön lelkére rátalál,

Az Egységet ismerőhöz hogy érhetne fel gond, homály?”


Ha felismered valódi éned változatlan örökkévalóságát, akkor mindenkit ugyanannak az intelligens energiának a formájaként látsz, ami te is vagy. Ekkor többé már nem hiszed magad a szekérnek. Az elme csak egy eszközzé válik a végtelenség kezében. A szekér pedig a tökéletes úton megy tovább mindenfajta törekvés nélkül, magától. Anélkül, hogy bárki ülne már benne…

96 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése

Hiba